[novella] Johnny

Napsütéses idő volt, a játszótér melletti zöld réten gyerekek játszottak. Nem lehetett pontosan megállapítani hogy mit, de Balázs szándéka egyértelmű volt: azt szerette volna, ha Johnny az ő csapatában lenne. A többiek értetlenül néztek Balázsra, mivel nem volt Johnny azon a környéken, sőt az országban sem. Nagyjából öt perc vita után végül megegyeztek, hogy tekintettel a társaság létszámának párosságára, most inkább Johnny nélkül játszanak, de majd legközelebb ő is beállhat. Balázs beletörődött a döntésbe, s illedelmesen közölte képzelt barátjával a hírt, ki látszólag nem örült a döntésnek.
Másnap hasonló helyzet alakult ki, majd harmad nap is, és így tovább, míg nem költözött a környékre Dani, aki gyorsan beilleszkedett a többi gyerek közé. Balázs persze nagyon megörült a lehetőségnek, elvégre így már nem volt szép, kerek, páros a társaság, Johnny is játszhatott velük. Sajnos a többiek nem lelkesedtek ennyire az ötletért, Balázst távozásra próbálták rávenni, mire ő csak ennyit mondott: Akkor majd játszok Johnny-val, ő sosem dobna ki a csapatából! Ezek hallatára Danin egy különös arckifejezés lett úrrá, ami másokat megrémíthetett volna -- ha egyáltalán észreveszik. Elkezdtek játszani, mintha misem történt volna. Időközben rá-rápillantottak korábbi pajtásukra, aki többnyire egy fa tövében ült és vígan beszélgetett a semmivel.
-- Bocsánat, hogy eddig elhanyagoltalak -- mondta Balázs képzeletbeli barátjának.
-- Napokig egyedül voltam -- válaszolt az monton hangon, hangsúlyozás legkisebb jele nélkül.
-- Ígérem többé nem foglak kihagyni a játékaimból.
-- Örülök.
-- Nem akarsz átjönni hozzánk? Anyu biztos megengedné.
-- De igen, persze.
Balázs odafutott anyukájához.
-- Anyuuu, átjöhet hozzánk Johnny játszani? -- kérlelte.
-- Persze kisfiam, de ki az a Johnny? -- érdeklődött kedvesen.
-- A barátom.
-- Rendben, de előbb szeretnék beszélni majd a szüleivel. -- Közelebb hajolt fiához. -- Most itt vannak?
-- Nem tudom -- felelte.
-- Hogy-hogy nem tudod? -- Kezdte elveszíteni a fonalat. Ilyen válaszra nem számított.
-- Még sosem beszélt a szüleiről.
-- Hát -- megnyugtatoan elmosolyodott --, ha majd itt lesznek szólj és megbeszélem velük, így jó lesz kis szívem?
-- Igen, köszönöm szépen! -- Balázs arca felderült és megölelte anyukáját.
Ezután a napok csak teltek, teltek, de a kis fiú nem hozta szóba barátjának szüleit, viszont egyre zárkózottabbá vált. Nem merte áthívni Johnny-t, amíg nem kapott rá engedélyt. Egy napon aztán Johnny csak azt mondta Mi lenne, ha nem kérnél? Hidd el, nem lesz gond. Balázs eleinte nem akart engedni a csábításnak, azonban ahogy egyre jobban ért benne a gondolat, hogy már otthon is együtt lehetne legjobb barátjával, elkezdett hajlani a dologra.

Mikor már épp elhatározta, hogy meginvitálja Johnny-t, valahogy beszélgetésbe keveredett Danival a parkban; valahogy mintha ismerte volna Johnny-t korábban. Elmondta, hogy neki is volt egy Johnny nevű barátja még mielőtt ideköltöztek volna, de elkezdett félni tőle és emiatt jöttek el. Majd rákérdezett:
-- Volt már nálatok?
-- Még nem. Ma szeretném pont áthívni -- így Balázs.
-- Ne hívd át szerintem. Nálunk járt régen, de elkezdett nagyon furcsa lenni és ijesztgetni.
-- Johnny sose ijesztene meg engem, ő a barátom! -- megvédte barátját a kis fiú.
-- Én se gondoltam, hogy ilyen lesz, esténként is mindig nálunk volt és sosem aludt!
-- Akkor legalabb lesz kivel játszanom este is.
-- De aludni muszáj.
-- Akkor is át fogom hívni! -- ordította el magát, Dani elfutott.
Aznap este Johnny átment, majd lefekvés idejében el. Jól elvoltak, sokat nevettek, szinte már túl sokat. Néhány nappal később az anya így szólt fiához:
-- Drágám, régen miért nem nevettél ennyit itthon?
-- Régen nem volt itt Johnny.
-- Miért, most itt van? -- kérdezte meglepetten.
-- Már hazament -- sarkon fordult és vissza felfutott szobájába szokatlan vigyorral.

-- Ssss, mostantól csendesnek kell lennünk -- suttogta Johnnynak, miután felért.
-- Holnap megmutassak valami klassz dolgot?
-- Aha.
Balázs elaludt, alig várta már, hogy holnap Johnny megmutassa neki azt a ''klassz dolgot''. Még álmában is csak ezen járt az agya. Az iskolában sem tudott rendesen figyelni, hiszen elképzelni sem tudta, mi lehet majd az. Este csodálattal figyelte, ahogy Johnny egy vekonyka kötel végére néhány egyszerű mozdulattal csomót varázsol. Ő is ki akarta próbálni, elkérte a kötelet, de azt nem kapta meg, helyette keresnie kellett egy másikat. A régi cipőjéből kivett fűzőt találta a legmegfelelőbbnek erre a célra. Lassan és óvatosan próbálta megismételni a mozdulatsort, de az csak nem akart sikerülni. Újra végignézte, újra megpróbálta és így tovább, és így tovább, míg nem sikerült azt. Minden este egy-egy újabb csomót tanult meg, amiket végül mindig ki kellett bontania, hiszen ez az ő kis titkuk volt.
A szülök egyre jobban aggódtak fiúk állapota miatt. Alig jött ki szobájából, ha éppen nem volt valami dolga, s megszűntek a hahótázások is. Balázs időnként szóba hozta ugyan barátját, de lassacskán kezdék is elfelejteni azt.
Egyik este Johnny azt kérte, hogy keressen minél több cipőfűzőt, s közze őket össze szorosan, hogy egy jó hosszú kötelet kapjanak végül. Balázs ezt meg is csinálta, olyannyira szoros csomókat között, hogy ki sem tudta bontani azokat utólag. El kellett rejtenie újdonsült kötelét, holnap jót fog vele játszani.
-- Jól csinálom? -- kérdezte Johnny-t.
-- Igen, jó lesz.
-- Elég lesz ekkora?
-- Igen, tökéletes. Várd meg amíg anyukádék elaludnak és mondom, mit csinálj. Jó lesz!
-- Oké!
Miután minden lecsendesedett kimentek a lépcsőhöz, majd a lépcsőn való lesétálás után a kötelet a korlátra erősítették nem túl magasan (Nem szeretném, hogy bajod essen.), nem sokkal Balázs feje fölött. A javaslatnak engedve a fiú jól megragadta kötelét, lendületet vett és elkezdett lógni, s himbálózni azon. Rendkívül szórakoztatónak találta ezt. Napok teltek el így, már Johnny-ra sem hallgatott, csak játszani akart, de -- mint minden hasonló korú gyerek -- előbb-utóbb ráunt erre a játékra is.
-- Mit csináljunk most?
-- Mi lenne, ha a kötél másik végére is csinálnánk egy hurkot, ami valamivel nagyobb?
-- Oké! -- Nekiállt csomózni. Meg sem szólalt, míg kész nem lett.
-- Így jó lesz?
-- Igen.
-- És mit csináljunk vele?
-- Gyere le és megmutatom.
Levezette újra a lépcsőn, most azonban nem mentek le a földszintig, hanem magasabban rögzítették azt, majd a földszintről felmérték az időközben alig fél méteresre csökkentet hosszúságú kötél végének magasságát, ami így Balázs orráig ért.
-- Kapaszkodj a hurokba az alján és vegyél lendületet.
-- Mint régebben?
-- Igen.
-- De azt már unom -- felelte lehangoltan. -- Nem lehetne valami mást?
-- Akkor próbáld meg, hogy belefér-e a fejed a hurokba.
-- Hogyan? Túl kicsi vagyok.
-- Állj lábujjhegyre.
-- Oké...
Balázs lábujjhegyre állt, ügyesen próbálta igazgatni a fülét, nehogy beleakadjon a vékonyka kötél és végül éppen be tudta akasztani a hurok alját álla alá. Ásított egyet, fejét enyhén hátradöntötte közben, s meglepve tapasztalta, hogy az nem jött ki a hurokból, az épp úgy illeszkedett, mintha így lett volna tervezve.
-- És most?
-- Próbáldd ki a himbálózást megint. Sokkal jobb lesz.
-- Tényleg?
-- Egy próbát megér.
A kis fiú nem tudott nagy lendületet venni a lábujjhegyen állás miatt, de mégis csak sikerült. Hirtelen elkezdte nyakát szorítani a kötél, kezeivel oda kapott, de nem tudott segíteni ezen, lábaival meg nem tudta megfogni a talajt. Próbált szólni Johnny-nak, hogy ez fáj neki, de az csak nevetett, nem hallgatott rá. Korábban sosem látta őt nevetni. Rövid időn belül karjai kezdtek elgyengülni, észre sem vette, hogy lábával már folyamatosan érintkezik a talajjal, még ha nem is nagy felületen. Izmai azonban elengedtek, az utca halvány fényei is eltűntek, csak úgy, mint anyukája testápolójának kellemesen lágy illata is. Nem érezte már a fájdalmat. Nem érezte már a környezetét. Nem érezte már, ahogy a vékony kötél szinte beágyazódik nyakának puha bőrébe...