Tisztelt Drága Hölgyem,
Azért írok Önnek,
mert eljött a pillanat,
mikor a szívem megszakadt.
Mármint az Öné meghasadt
egy másik úriember alatt, kinek kardjába dőlt...
Ezt mindenekelőtt magam miatt rakom csak ki ide, szép emlékek fűznek a szöveghez.
Fél évvel ezelőtt egy nagy nulla voltam,
de mára már én is konvergáltam az egyhez.
Régen még nem tudtam megnevezni az utamat,
talán majd egy pipacs elvezet a végtelenbe.
Élt egy férfi crist'i korban,
visszagondolt, milyen volt a
vizsga után másnapon,
mikor mind' társ elhagyott,
mielőtt még elfeldedték,
ma Ggacammara elfeledték,
mi történt azon az este,
mikor mindent elfeledtek...
A horizont mögött látszik a nap.
Felkél, hisz tudja; idő van.
Tücskök hallgatnak, madárkák dalolnak,
életre kél minden, az emberek alusznak.
Kísért a nagy cél, túlságosan nagy a tét.
Az élet csodaszép, olcsó ponyvaregény.
Te vagy a fő hős, te lehetsz az Admin,
vagy egy alak, kiről nem tudni, csak a nevét...
Nem látja útja hova visz,
csak megy tovább.
Szürke foltok, ködös képek,
viszlát kismadár!
Elhiszi, hogy jobb lesz,
hogy nem vár rá magány,
de mélyen ő is tudja,
hogy nem járt útnak vág.
hideg és üresség
kedvtelen bámulás
vacsora közepén étvágytalan ájulás
pedig egy téma volt csupán
semmi több
csak a vég
s a halál
Egy befejezetlen szöveg. Ennyit kell tudni róla.
A magány elér, de én elmegyek elé,
Mert ha úgyis elkerülhetetlen,
Miért ne menjek én?
A halál repítene a képzelet felé,
Hát inkább leszek magányos,
Mint föld alatti rém!...
Várunk. Hatalmas a sor, már nem is számoljuk a perceket. Előttem egy negyvenes éveiben járó, mégis fiatalos nő áll, mögöttem senki. Én voltam a szerencsés utolsó, aki a csúcsidőben érkezett. Nem is tudom, vajon órák, napok, vagy hetek teltek-e el, mégsem éreztük szükségét a siettségnek. Itt minden szép tiszta, világos, kellemesen meleg és párás a levegő, s a sort már kiálló, de még tovább nem haladható emberek meglepően jó társaságnak bizonyultak...
Sötét van.
Az ágyamban fekszek, s próbálok aludni.
Kinyitom a szemem; semmit látok.
Sötét van, korom sötét.